1. rész - Egy elkerülhetetlen találkozás

Erősen érezhető, ha egy embert többen is körülveszik.

Aurája szinte már magához csábítja az embereket.

Kívülállók, ismeretlenek, rossz, gonosz és önző szándékokkal köré állnak.

Nem voltam tagja, nem tartoztam közéjük.

A mai napig.

Minden egyes ember túlesik az első napon, ami a hátralevő három évét határozza meg. De ez is rajtunk áll, mint ami más is, hogy miként telik el majd az a három év. Igazságosan? Igazságtalanul? Nem is tudom. De az biztos, hogy az enyém hullámvasút módjára ment fel és le, egyenesen, avagy épphogy befordult egészen idáig. A személyiségemen sem volt semmi kifogásolható, rendszerint nyugodt, félénk, néhol ügyetlen voltam. Viszont a külsőm… ha ez alapján mondom, talán normálisnak tűnhetek. 16 éves és 168 centi magas, sápadt, néha hó fehérbőr, hosszú sötét barna haj, lenőtt frufruval. A megkülönböztető jelem még is a szemeim voltak. Kiskorom óta azt mondták a szüleim, hogy feketés szemem van, ami eléggé ritka. Viszont nem feketeszemem volt. Hanem sötétkék (jobban mondva éj kék), ami csak a napfénynél látszódott, de akkor is, ha pont a szemembe sütött. Nem tagadom, fura örökséget kaptam a kék szemű apámtól, és egy szépnek mondható lányt apától és anyától. Mindenesetre normálisnak mondható életem volt. Jaj, kit akarok ezzel becsapni? Egészen felsőig ezzel nyaggattak, hogy abnormális szemszínem van és kéne nekem egy doki. De az orvosok is mit tudtak erre mondani? Semmit. Egyedül a genetikáimat hibáztathatom. Ezért is hordok kontaktlencsét. Nem bírnám elviselni még egyszer azokat a pillantásokat, amik nap, mint nap rám szegeződtek és a gúnyos megjegyzéseket, amik még egy csonttörésnél is jobban összezúztak. De ma mintha újjá születtem volna, mintha egy második esélyt kaptam volna arra, hogy a legtöbbet újrakezdjem, egy új gimiben és új környezetben.

Persze azt, hogy kék szemem volt apuékon kívül, csak az imádott barátnőm ismerte, akivel évek óta egymás nyakán lógtunk, jobban mondva alsós korunk óta, amióta a környékünkre költözött. Ez pedig Arin, aki nem mellesleg a WM ügynökség alatt van, mint gyakornok, és mint jövőben debütáló Oh My Girl tag, ami valljuk be, elég izgalmas az ő részéről. Az én gyakornokságomról már ne is beszéljünk. Lassan 3 éve boldogítom a Loen családfáját, néhol kételkedve a debütálásban. Idén márciusban pedig elsős gimnazista lettem a szöuli School of Performing Arts gimnáziumban, ahol előadói szakon vagyok Arin-nel. Emlékszem, hogy a felvételi ide teljesen máshogy zajlott, mint más normális gimikbe. Nem csak a tesztet, de még a páratlan tehetségünknek köszönhetjük, ha felvettek. De amit az engem terrorizáló emberek nem tudtak elvenni, az a zene volt. Imádtam minden fajta zenét, koreaitól, amerikai rappig. A zene menedéket nyújtott minden keserűséghez. Néha pedig a zene szétszaggatta a dobhártyáimat, de én azért is felhangosítottam, hogy ne érezzek semmi fájdalmat.

- Miyeon! – szólt anya lent a földszintről, hogy csöngettek. - Arin van itt - kiáltott fel még egyszer. Kifelé menet felkaptam a táskám és még utoljára megszemléltem magam tetőtől talpig az új sárga egyenruhámban. Becsuktam az ajtót és leszaladtam a lépcsőn, minden egyes lépcsőfok után zajt csapva. Az ajtó előtt már Arin várt rám türelmetlenül, szintúgy az új egyenruhájában.

- Jó reggelt Miyeon – üdvözölt egy kedves mosollyal, ahogy mindig is szokta.

- Szia. Akkor megyünk? – ezzel bólintott, én pedig azonnal hívtam a szüleimet is. - Apa, anya! Gyertek, mert lekésünk az évnyitóról!

Semmi perc alatt a kocsiban ültünk mind a négyen a suli felé tartva. Szokás szerint apa vezetett, amíg anyu az anyusülésről (nem anyós, anyus) beszélt hozzánk minden kínos témáról, ami hirtelen eszébe jut. Felhozta azt is, hogy Arin milyen kis aranyos a 163 centijével és hogy én mekkorára nőttem, szó szerint le „óriásozott”. Hahó! Ő vett el egy 180 centis amerikai férfit! Nem csoda, ha a gyerek is ekkorát nő! De mintha a falnak beszéltem volna, tovább folytatta a beszélgetést. Bedugtam a fülhallgatómat a füleimbe és elindítottam a legelső számot, a lejátszási listámon. Az utcákon nem sok ember sétált, mivel hétfő kora reggel, kiszeretne kiszállni a pihe puha ágyából? Én biztos nem.

Napfelkelte volt. A narancssárga csillag lassan felébredt és a szemembe sütötte az egyik sugarát, amit ösztönösen elpróbáltam takarni a csuklómmal. Arin közbe akart lépni azzal, hogy reflexszerűen megragadta a kezeimet.

- Gyönyörű szemeid vannak, nem értem miért takarod el mindig – nézett fel rám Arin az ő barna szemeivel.

- Néha zavar, hogy ennyire különbözöm másoktól – válaszoltam egy mosolyt erőltetve. Ami már tényleg nagyon erőltetettnek tűnt.

- Ezért is vagy különleges – bökte meg a homlokomat Arin. - És ne felejtsd el, hogy ez csak a mi titkunk – tette az ujjait az ő szája és az én szám elé, mintha csak suttogtunk volna. Voltaképpen igen, ez a mi közös titkunk volt.

Már bőven elkéstünk, mert a bejárat előtt nem hogy valakit, de még parkoló helyet is alig találtunk. Egy folyosón lábadozó ember mutatta meg a tornaterem felé az irányt, ahol már egyenruhás diákok álltak szerteszét. Arin-nal gyorsan a legvégére álljunk, hogy mi is beolvadjunk a többiek közé. Anyáék a lelátóról figyeltek, kameráztak és némán próbáltak minket bíztatni, az első napunkhoz. Arin-t magam elé engedtem, mert szegénynek lábujjhegyen kellett állnia, hogy lássa az igazgatót, amikor beszél. Nekem pedig csak fülelnem kellett. Egyébként észrevettem, hogy nem csak mi voltunk ilyen sztár aurával, hanem mások is. Talán ők is előadók vagy gyakornokok lennének? Egészen biztos vagyok benne, más különben nem nagyon tudtak volna bejutni ide. Meg hát nagyon feltűnő volt a kinézetük is, gondolom bárki azonnal kiszúrná őket a tömegből száz ember közt is.

Az évnyitó után, mindenki kiözönlött, mint egy bivaly csorda, néhányan fel is lökték egymást. Arin-nal szerencsére mi jutottunk ki legelőször. Siettünk a falitábla felé, ahol már kitették az idei osztályokat. Beosztás szerint Arin-nel egy osztályba kerültünk, ezért picit hangosan ujjogtunk a tábla előtt, amikor a nagy tömeg ellökött minket. Felálltunk és hangosan elröhögtük magunkat, majd az osztályban mindketten az órarend diktálását hallgattuk és jegyeztük le. Normálisan, normálisnak tűnni nem volt egyszerű az ülésrend miatt is. Arin legelöl, míg én hátul voltam. Ez volt nekem és minden magas embernek a szerencséje, hogy mindenkin át tudsz nézni.

Az órarendünk szerint ma matek és koreai óránk volt délután, szóval már javában körmöltem mindent legalább négy papírra. Páran, észrevétlenül próbáltak rám pillantgatni, persze ezt a vak ember is egyből ki tudná szúrni, ahogy én is a szemem sarkából. A két óra közti szünetben próbáltak összebarátkozni sokan. A lányok a lányokkal, fiúk a fiúkkal, mintha egy vonal lett volna köztük, hogy csak az azonos neműekkel barátkozhatnak. Habár hozzám is odajöttek, nem csak lányok, de még pár fiú is, akik már mióta kiszúrtak maguknak.

- Mondd, hogy hívnak? – jött oda a padomhoz egy srác, aki alacsonyabb volt nálam. Már óra elején észrevettem, ahogy hátrafordul, csakhogy rajtam pihentesse a tekintetét.

- Miyeon – válaszoltam picit hűvösen, mert nem szívesen mondtam volna neki többet.

- És… – folytatta volna tovább, de barátnőm kihúzott a teremből a csuklómnál fogva. Ez mindig azt jelentette, hogy sürgősen négyszemközt kellett beszélnünk.

- Vigyázz az ilyen srácokkal! – ordította le a fejem, még akkor is, ha felfelé beszélt nekem.

- Most miért? Mi rosszat tett? – néztem rá értetlenül. Az oké, hogy megpróbált megközelíteni, nem értettem miért kapta fel ennyire a vizet.

- Ezek képesek hazáig követni! Szerencséd van, hogy egy utcában lakunk!– folytatta tovább. Ja igen. Még mindig aggódik értem, a miatt a kényes dolog miatt.

- Rendben! Úgyis együtt megyünk haza, mint mindig.

- Így igaz.

- Most menjünk vissza - tessékeltem be őt ezúttal az osztályterembe.

Utolsó óra után a tanár kért egy önkéntest, hogy segítsen az osztályba vinni egy dobozt, meg egy térképet a holnapi földrajz órához. Jelentkező hiányában válaszoltam egy „majd én”-nel. Holott kedvem se volt nagyon két épületből az egyikbe sétálgatni. Még mielőtt kimentem Arin odasúgta nekem, hogy siessek, mert ő kint fog várni engem a kapuban, amíg végzek.

Sietve futottam a tanáriból az osztályterembe. Megtéve 50 lépést is legalább. Letettem a dobozt a tábla alá, a térképet pedig az egyik sarokba döntöttem. Még le is töröltem a táblát, mert az eheti osztályfelelősök, még arra sem képesek, hogy a felülre írt dolgokat is letöröljék. A nap már kezdett lemenni, az iskola pedig sárgás-narancssárga színt vett fel. Kifelé menet a folyosón balra felé indultam el, hogy megkeressem a bejáratot, vagyis a kijáratot, de csak lépcsőt találtam felfelé, lefelé egyet sem. Miért nincs lépcső lefelé? Állítottam meg magam egy percre. Mit sem sejtve felmentem, hátha lesz még itt valaki, aki kifelé megy és útba tud igazítani. A 2C, 2B osztály ajtaja előtt mentem már el és be is néztem, ahol egy lélek sem volt. Viszont ekkor az A osztály terméből kilépett valaki, akit először nem láttam, mert pont akkor sikerült a napnak belesütnie a szemembe. Eltakartam a napot és felnéztem arra a személyre, aki mind idáig engem figyelt. Magasabb volt nálam, fekete kócos hajtincsei a szemébe lógtak. Arca akár egy kisfiúé, viszont a vállai szélesek voltak. Mit sem sejtve leengedtem a karomat, ami eddig a szemeimet védte meg a naptól. Nem sejtve arról, hogy talán bajba kerülök a szemszínem felfedése miatt. Nem érdekelt semmi ebben a pillanatban. Sem az, hogy Arin kint vár, sem az, ha az iskolát mindjárt bezárják. Az érzéseim nem csak az agyamban gyülemlettek fel, hanem már a szívembe is. Levegőt is alig tudtam venni. Mindezt sajnálatosan megtörve, megráztam a fejem, két oldalt megpofoztam magam, hogy visszatérjek a földre. Mindkettőnk az ajtó előtt állt megbénulva, mintha csak az idő fagyott meg pár percre.

- Szia, véletlenül nem hazamész? – fogta fel végre ő is, hogy hozzábeszéltem.

- Szia, de igen. Miért? – vakarta meg a tarkóját zavartában. A szemeim a karjára vándoroltak, de ezután ismét próbáltam szemkontaktust folytatni vele.

- Olyan béna voltam, hogy sikerült eltévedtem már az első nap – nevettem egy keveset. Őszintén bevallva melyik tanuló tévedne már el az első nap, ha már a tornateremből eljutott az osztályteremig és a tanáriig?

- Ha gondolod, kimehetünk együtt – ajánlotta fel, én pedig habozás nélkül igent mondtam.

Egymás mellett haladtunk a folyosón, közben megszemléltem minden látni valót, köztük őt is. Néma csöndben követtem őt, ahogy ő csak kifelé sétált. Vajon mi lehet a neve? Idősebb nálam? Biztos vagyok ebben. Hirtelen nem is tudtam, hogy miért vagyok ilyen izgatott. A gondolatok csak úgy özönlöttek a fejembe és nem hagytak elég teret gondolkodni sem.

- Itt ez a lépcső föl is, meg le is visz – magyarázta el nekem az útvonalat. Milyen segítőkész, kalandoztam el már megint.

- Nem tudom még, hogy mi hol van – panaszoltam el neki őszintén. - Csak az osztályt és a tornateremet. Ja meg a tanárit – tettem hozzá utólag.

- Ha legközelebb összefutunk, talán körbevezetlek – beszélt hozzám még mindig sétálva, s maga elé nézve. - Amúgy előadói szakos vagyok.

- Én is - válaszoltam csak úgy.

Arin a kapunak dőlve várt rám. Láttam, mennyire meglepődött, ezért nem közelített felém, inkább tovább várt rám. Pedig reménykedtem benne, hogy kiment engem a szituációból, mert bármelyik pillanatban elájultam volna.

- Köszönöm, hogy megmutattad az utat – már 5 lépést tettem távolabb tőle, amikor ismét utánam szólt.

- Hé! Mi a neved? - két kezét szájára téve ordított utánam. Hátrafordultam és mosolyogva mondtam ki.

- Song Miyeon. És a tied? - kérdeztem vissza nem csak udvariasságból, de kíváncsiságból is. Szerettem volna emlékezni a nevére.

- Jungkook. Jeon Jungkook – villantotta fehérfogsorait, amik szívdöglesztőek voltak.

Szóval Jungkook a neve.

Jóval később, amikor már Arinnal beszélgettem, akkor indult el ő abba az utcába, amerre mi is sétáltunk. Gyorsan eltűnt a szemeim elől. Nem tudtam tovább fürkészni őt a szemeimmel. Egy ideig nem figyeltem Arinra, a kezét is az arcom előtt lóbálta, de semmit nem reagáltam rá. Arin rácsapott a hátamra, ezért fájdalmamban felordítottam.

- Először késel, másodszor egy fiúval jössz ki. Harmadszor mesélsz nekem útközbe, de még mielőtt kikérdeznélek minden apró részletről, adok egy tanácsot. Az ilyen fiúk, mint az előbbi a legveszélyesebb fajta, akiket jobb, ha messziről elkerülsz.

- Na és miért? – kérdeztem rá egyből.

- Ne kérdezd meg, hogy miért, csak hallgass rám – csitított le.

- Ha nem adsz rá egy jó magyarázatot, holnap megkeresem magamtól – kiáltottam rá, amitől egy picit hátrált. Kiengedett egy „én megpróbáltam” sóhajt, azután folytatta.

- Láttad, ahogy téged bámult egész végig? Gondolom nem, mert háttal álltál neki. De én mindent láttam. Egészen eddig téged nézett, mintha egy mágia hatása alatt lett volna. Te lány, ha nem vigyázol eléggé, beleesel egy hatalmas hibába, még pedig a csapdájába. És akkor a markaiban fog tartani, ahonnan már nincs menekvés. Még azon se tudok segíteni –bólintottam rá, egyetértésemet színlelve.

Visszafelé már részletesen beszámoltam attól a perctől fogva, amikor megláttam az osztálytermük ajtajában, hogy mi történt a folyosón és így tovább. Arin-on nem csak a tipikus „jujj egy fiúval voltál” arckifejezést, hanem az aggódó arckifejezését is néha-néha szemügyre vettem. Ő volt az egyetlen, aki nagyon ügyelt mindenre, ami velem kapcsolatos volt, mintha már a második anyum lett volna. Korlátozott, csak hogy nekem jó legyen. Ezért is szerettem őt nagyon, de nagyon. Igazi barát volt nekem.

Otthon az vacsora közben, mind a hárman egy asztalnál hallgattuk a mai beszámolómat az első iskolai napomról, kihagyva persze azt a részt, amikor azzal a sráccal találkoztam. Ódákat zengtek arról, hogy milyen jó volt az ő gimis életük, még a 80-as években. Ezek után már csak egymással beszélgettek, engem teljesen figyelmen kívül hagyva. Csendben befejeztem a maradékot is a tányéromon, majd jó éjszakátot kívánva bezárkóztam a szobámba. Pizsamát vettem fel, bepakoltam holnapra, azután felmentem egy kicsit a netre is. Egy pár akusztikus szám után végre elálmosodtam és ágyba bújtam. Nem mintha az álmosság sokat segített volna abban, hogy egyből elaludjak. Vegyük úgy, hogy órákig forgolódtam az ágyamban, néhol melegem volt, néhol fáztam, semmilyen pozícióban nem tudtam volna elaludni. Felültem az ágyam szélére és csendben letisztáztam magammal a dolgokat. Jeon Jungkook, aki egy évfolyammal felettem jár, ma olyan érzést keltett bennem, amit eddig még soha. Eddigi évek során nem hittem volna, hogy ilyen kevés idő alatt meglehetne kedvelni, helyesbítek megszeretni valakit. Még ettől is, hogy csak rá gondoltam, vagy hogy a nevét suttogtam, hevesen vert a szívem. Mindenképp szeretném látni őt holnap is.