2. rész - Amit még ezelőtt soha

Kit keresel, nem találod meg egy hamar.

Szükség esetén keress zsebed belsejében.

https://www.youtube.com/watch?v=LqbEEGwrlpg

Hirtelen a fejemben gondolatok áradata kavargott, mint a tegnap esti levesben levő zöldségek. Amik amúgy finomak voltak így mellékesen. Felvettem a sárga egyenruhámat, gondosan megigazítva mindent. A masnimat megkötöttem, a térdzoknimat is ugyanolyan magasságra húztam, mind a két oldalt. Hajamat kiengedve hagytam, sminkem pedig natúr volt. A mai reggelim zabkása volt, amit hevesen ettem, mert Arin bármelyik percben betoppanhatott a házunkba. Apa kávéval a kezében olvasott egy koreai magazint, anya a konyhában lábadozott. Kijött, és az asztalra tette az ebédes dobozainkat. Egyet nekem és egyet apának, mindkettőnknek ugyanazt az ételt, ugyanabban a mennyiségben, mindig igazságosan. Sokat szoktunk veszekedni azon, hogy egyikünknek több adag volt, vagy az egyikben volt olyan köret, a másikban pedig nem, vagy még rosszabb, a desszerten vitatkoztunk.

            - Apa – szólítottam meg apát, miközben épp beleivott a kedvenc bögréjébe. - Hogyan ismerted meg anyát? – tettem fel hirtelen egy fura kérdést.

            - Már azt hittem, hogy sose fogod megkérdezni! – ezután belekezdve élete nagy szerelmi történetébe. - Évekkel ezelőtt mielőtt megszülettél volna – már ekkor ásítás fogott el. Na igen, kábé 20-30 évvel ezelőtt. - Los Angelesben voltam egy koreai fesztiválom, ahol megláttam ezt a gyönyörű nőt – hajolt le anya és apu arcon csókolta.

            - Apa, csak térj a lényegre, mindjárt megyek – válaszoltam türelmetlenül, kissé siettetve.

            - Szóval édesanyád pár éve költözött Los Angelesbe. Úgy volt igazából, hogy amíg ő sétált, én egész végig követtem őt – ekkor nagy csend lett.

            - Most nem tudom, hogy egy kukkoló vagy szimplán perverz voltál – nevettek fel mind a ketten.

            - Inkább rámenős. Elsétáltam előtte, hogy észrevegyen, aztán még egyszer, de akkor már le is szólítottam. Telefonszámot cseréltünk, randiztunk, született egy csodaszép lányunk és később együtt költöztünk Koreába – rövidítette le a végét.

            - Köszi apa. Később életed másik nagy pillanatát is elmeséled, de most mennem kell – felkaptam a táskám a mellettem levő székről. Intettem, mielőtt elköszöntem volna tőlük. - Legyen szép napotok!

            - Neked is! – vettem fel az egyenruhás cipőimet és már kint is voltam. Arin a kerítés mögött várt táskájával a kezében, két copfba fogott hajjal.

            - Reggelt – köszöntem neki is.

            - Neked is jó reggelt – indultunk el az iskola felé. Sétálva fél óra volt, busszal pedig 20 perc, de mivel még mindig jó idő volt, ezért inkább sétáltunk. Az úton minden téma feljött, ami az elmúlt 14 órában történt velünk. Tanultunk, tanulás után Tv-t néztünk, majd felmentünk a netre és leginkább közösségi oldalakat böngésztük. Minden héten 4-5 alkalommal kell bemennünk a saját ügynökségünkhöz, hétköznap 7-től 10-ig. Hétvégén, vagy vasárnap, vagy szombaton, amelyik nekünk is megfelelt. Imádtam az ügynökségem, szinte már a bandák húgának számítottam, akiket habár csak néha látok. Amikor pedig idejük van, különórákat adnak nekem. Leginkább tánc és vokál leckéket, nyelvleckéket sajna nem nagyon tudtak adni.

Barátnőm pedig még mindig egy témán agyalt. Még mindig a rejtélyesen felbukkant srácról. Nem akart leszállni erről a témáról egy kicsit sem.

            - Ne keresd őt – kezdett bele máris.

            - De miért? Miért ne? – támadtam le.

            - Rossz érzésem van erről. Mintha láttam volna már valahol, de hol? – motyogott magában. Lépteimet abbahagytam, elém fordítottam Arin-t és szemtől szembe megmondtam neki.

            - Ha ma nem keresem, lehet soha az életbe nem fog megkeresni. Tényleg meg akarom ismerni. Ő más, az ő aurája más volt. Különleges – áradoztam.

            - Azért örülök, hogy így gondolod. Ígérd meg, hogy soha, de soha nem jössz egyedül haza! Nem akarom, hogy megint valami olyasmi történjen – ölelt meg szorosan.

            - Minden rendben lesz velem – simogattam meg hátát.

Mi történt velem a múltban, ami miatt Arin ennyire féltett? Pontosabban egy éve történt az, hogy valakibe nagyon belehabarodtam. Úgy tűnt, hogy ő is kedvelt. Ezután olyasmi történt, amire sose számítottam. Iskola után találkozgattunk, amíg egy este haza nem kísért. Nem volt semmi, szinte már a hétköznapjaim részévé tartozott, hogy hazakísér. Viszont az utcámban sétálva észrevettem, hogy vészesen közelebb és közelebb jött hozzám. Sosem voltunk még közelebb kapcsolatban. Azt sem engedtem meg neki, hogy megcsókoljon. És akkor erősen megragadta mindkét kezem és egy szomszédos ház pázsitjára tepert le. Alig láttam a sötétben az arcát, de éreztem, hogy egyre jobban feltörnek belőle a hormonok. Enyémnek nyomta csípőjét. És már megértettem, hogy mit akart tőlem. Ellöktem magamtól és frusztráltam a szemébe mondtam, hogy csak is ezért kellettem neki. Kihasznált, becsapott. Magának akart engem. Még utoljára a szemébe mondtam, hogy kopjon le és ne keressen soha többet. Felhívtam anyáékat elfojtva a sírós hangomat, hogy aznap este Arin-nál alszom. Arin szülei mindig nagyon elfoglaltak voltak, rendszerint hajnalban tértek vissza. Arin akkor beengedett, de akkora ijedtség futott végig az arcán, amikor sírva átöleltem. Beengedett, hozzám passzolt egy pár pizsamát, amíg készített nekem kaját. Eleinte csendben hallgatott, amíg némán próbáltam lenyelni pár falatot. Azt is nehézkésen, ahogy a megrágott ételek a könnyeimmel vegyültek. Éreztem, hogy az lenne a legjobb, ha egy huzamba kiadnám az egészet magamból. Arin mellett ültem az ágyában, neki támaszkodva a támlának, egy vak estén duruzsoltam el csalódottságomat, hogy csak a testi vágyai miatt kellettem neki, semmi más miatt. De nem bántam, hogy az első csókom és alkalmam még mindig tapintatlan és sértetlen legyen. Főleg nem egy ilyen barommal. Nem éreztem magam késznek. Nem éreztem, hogy ennek itt és most kellett volna megtörténnie. Nem bíztam benne eléggé. Ma már ez csak a múlt keserves emlékének egy mélyen elrejtett része. Valahol mélyen, még is ott lesz mindig az a csalódottság.

Azután következő napokban, arra törekedtünk, hogy minél távolabb elkerüljük őt minden szituációtól. Nem kellett sokáig ezt tennünk, mert ő már talált is magának valaki mást, aki az ölébe ülve halmozta el csókokkal egy egész álló nap. Nem volt mit tenni, végleg ott hagytuk őt. Ez nem azt jelentette, hogy nem éreztem még valamit iránta. Egyszerre voltam dühös és összetört, amikor őket láttam együtt. Fájt, kínzott a jelenléte…

Úgy elkalandozott a fantáziám, hogy már csak a homlokomat fogtam fájdalmamban. Sikerült neki mennem egy utcai lámpának. Egy ideig egy helyben nyafogtam fájdalmamban, Arin pedig hasát fogva röhögött rajtam. Még utoljára feltekintettem a végtelennek tűnő kék égre. Készen voltam elengedni ezeket az érzéseimet a szél suttogásával. Találtam egy új embert, aki olyan érzésekkel tölt el, ahogy eddig soha. Készen állok a tovább lépéshez.

A maradék pár percben már sietősen futottunk az iskola felé, nehogy bezárják a kaput előttünk. Párszor sikerült leelőznöm Arin-t, ezért be kellett várnom. Szegénykém, megcsapta magát az oldal táskájával, ezért neki is kijárt a fájdalom. A karma visszacsapott rá. Legközelebb emlékeztessen valaki, hogy ne reggel kérdezzem ki apát élete elmeséléséről, mert így is késve érkeztünk már a második nap.

Hosszú, unalmas, izgalmak nélkül telt el a délelőtti koreai és matek óra. Mihelyst kicsengettek, már elő is pakoltam az ebédes dobozomat, de hát Arin-nak sikerült kirángatnia az udvarra, ezért is fejeztem be ott a maradékot. Az iskola legtöbbje a menzán evett, viszont engem és Arin-t egyelőre diétára fogtak. Arin-t azért is, mert közeledett a debütálásuk napja. Kétszer jobban túlhajszolja magát, szinte minden estéje gyakorlással telik el és még diétázik is. Én pedig azért, mert szerettem anyu főztjét, meg hát olcsóbban jöttünk ki így anyagilag is. Nem bánom, legközelebb az ebédlőben eszünk. Vagyis inkább most.

            - Arin! Menjünk az ebédlőbe! – rángattam ezúttal én őt.

            - Mi? Miért most? – lepődött meg.

            - Kíváncsi vagyok, hogy ott van e – jeleztem neki, hogy kire gondolok.

            - Hagyd. Már mindenki kijött onnan. Amúgy is mindjárt becsengetnek – legyintett csak úgy erre.

            - Akkor megnézem a termükben. Csengetésre a teremben leszek, ígérem – mindkét kezét elengedtem és már el is iszkoltam.

Felmentem a termünkbe, hogy letegyem, majd elpakoljam az ebédes dobozomat. Azt az irányt követve, azt a lépcsőt használva mentem végig egyenesen a folyosón, amin tegnap is. Kis lépéseket tettem, merthogy két oldalt is felsősök árasztották el. Kevés levegővétellel épphogy elértem a 2A termét. Fél fejjel belestem, hátha már egyből észreveszem Jungkook-ot. Hiába fordítottam jobbra és balra is a fejem, nem találtam. Ki akartam menni, de a terem hátsó sorából, egy két oldalt felnyírt hajú srác utánam szólt.

            - Hé! – hallottam, hogy hozzám beszél. - Kit keresel? – tért rá a lényegre azonnal.

            - Jeon Jungkook-ot – válaszoltam, miközben hatalmasat nyeltem.

            - Nincs itt – ekkor a mellette levő, kissé normálisnak látszó srác beszélt hozzám. - Ha szép az idő, Jungkook eltűnik. Ha meg autogrammért keresed, akkor ide adhatod nekem – mondta kissé gyötörten.

            - Nem azért kerestem. Mindegy, köszönöm – léptem le, most már tényleg.

Nem volt a termében, kint az udvaron, de nem is hiányzott. Hova tűnt? Hova mehetett el? Látni akarom őt.

Csöngetésre beértem a terembe, bevágtam magam a padba és elővettem a cuccaimat. Kinyitottam a könyvemet, de egy papír darabka esett ki a könyvemből. Kicsi volt, morzsa méretűre hajtva. Remegő kézzel kihajtottam az összegyűrődött papírt, amin ez állt.

A padom közepére helyeztem a kis üzenetet és a hátralevő órákban egész végig vártam. Észre sem véve az elmúlt órákat, üresen magam elé nézve jegyzeteltem a füzetembe. Még a csengő sem tudott magamhoz téríteni teljesen, Arin sem, aki ide-oda rázott.

            - Mi van veled?  – próbált visszarázni az életbe.

            - Ma nem tudunk együtt hazamenni – jelentettem ki, elkerülve a témát teljesen. - Találkozom vele – suttogtam szinte.

            - Oh, rendben. De nem mehetsz haza egyedül – emlékeztetett ma már másodszorra is.

            - Egyből megyek az ügynökségemhez.

            - Ha valami történne, hívj azonnal – helyezte kezét vállamra megnyugtatásképp.

            - Ígérem – felkaptam a táskámat és már siettem is le a földszintre, magas vérnyomást érezve.

Már percek teltek el, mióta kicsengettek. Az idősebb diákok csoportosan haladtak el mellettem, én pedig csak hol ide, hol oda pillantottam. A sok ember közül próbáltam kiszúrni őt, akit kerestem. Nem telt el túl sok idő, a folyosó szinte már kihalt. Bús komoran tettem egy kört a földszinten, ahol benéztem a termekbe és ki az ablakokon át. Üres tekintettel kerestem, amíg egy nagyon nem ide illő ajtót pillantottam meg, amin egy odaragasztott papír volt. Közelebb hajoltam és tisztán láttam, hogy egy J betűt írtak rá. Ez lesz az, gondoltam egyből, miután lenyomtam a kilincset. Lassan, kis léptekkel az ajtón túl találtam magam, méghozzá alaposan megszemlélve minden aprórészletet, végig sétáltam a kavicsokkal teli ösvényen. Bokrok, fák, növények lepték el a kert mind két oldalát. Zöld levelek pihentek a füvön, madarak haladtak el a vörös égen. Mintha ez a kert teljesen el lett volna választva az iskolától, de mégis benne volt a területén. Közelebb menve egy szökőkút volt, amiben falevelek úszkáltak magányosan neki menve egymásnak. Hátat fordítva a szélén ült egy ismerős hát, aki minden bizonnyal sokat várt. A szél csikizte, borzolta össze fekete haját. Nyugodtnak tűnt, csak az eget kémlelte. Meg akartam lepni, de egy száraz faág recsegése elárult engem.

A zajra hátrafordult és barna szemeivel végig nézett rajtam, elengedve egy gyönyörű mosolyt.

            - Már vártalak – csapott bele a szívembe egy vasvillával, ezzel a két szóval. - Nem ülsz le? – célzott arra, hogy még mindig dermedten álltam ott.

Közelebb léptem a szökőkúthoz, leültem mellé tisztes távolságot tartva. Tovább bámulta az eget. Szemei szinte csillogtak, mintha drágakövek lennének a helyén. Frusztráló volt az elterülő csönd, a gondolat, hogy ő az eget, én pedig őt figyeltem. Már épp beszédhez nyitottam volna a szám, viszont ezt ő csöppet sem érdekelve, ő kezdett bele először.

            - Néha, vagyis, egyre többször járok ide. Szép ez a hely, mintha egy titkos kert lenne. Ide zárom el magam, ha nem akarok senkivel sem szórakozni. Nem szokták ezt a helyet kinyitni, nem ismerte senki, csak én és a gondnok. Na és most már te is – vette le az égboltról szemeit, oldalra pillantva rám nézett. Egy évszakváltozást láttam meg a pupillájában, egy időre az év foszlott szerte. Erőt véve magamon, hosszú idő órán, beszédhez nyitottam számat.

            - Köszi, hogy idehívtál. Mesebeli hely ez, mintha egy képeskönyvből jött volna elő a kert – csodáltam keveset én is.

A telefonom jelzője csengett. Nagyon jókor időzített, szidtam az időt. Ideje volt elindulnom a Loen-hez. Már este 6 óra volt.

            - Mennem kell – álltam volna fel, készültem elköszönni tőle.

Hirtelen mozdulattal felállt és az egyik karom fogta meg gyengéden, kicsit sem szorítva rajta.

            - Holnap is jössz? – kérdezte meg rám lepillantva. Láttam a halvány pírt megjelenni arcán, keze kissé megremegett, ezért is engedte el karomat. Az enyém meg vörös színben pompázott. Saját arcomat pillantottam meg szemeiben. Kicsit hezitálva a válasszal, kimondtam.

            - Igen - válaszoltam röviden, picit bólintva is.

            - Hadd hívjalak majd fel – kérlelt szinte. Bambán visszanéztem rá. - Vagy ha nem, én megadom az enyémet. Van nálad papír? – kért tőlem valamit, amire írhatott.

Előhúztam a papír fecnit és neki nyújtottam. Gyorsan ráfirkantottam a számokat és már el is köszöntünk egymástól. Tovább üldögélt a szökőkút szélén, én pedig utoljára hátranéztem rá. Ő viszont nem. Szívesen maradtam volna vele még egy kis ideig, de amit tenni kell, azt meg kell tenni. Hívni fogom már ma este? A héten? Nem hiszem. Annyira ideges lennék, valahányszor a számát tárcsáznám. Képtelen lennék egyetlen hívást is indítani.

Sötét éjszakai órában sétáltam hazafelé. Rengeteget gyakoroltam, kifulladásig, alig bírtam talpon maradni. Táskámmal a hátamon mentem végig a homályban úszkáló járdákon. Csendes környéknek hittem a helyet, de lépteket hallottam nem messze tőlem. Gyorsabb tempóba mentem, befordultam egy utcába és egy másikba is. Még mindig folyamatosan követett, még mindig hallottam a lépteit. Kezdtem bepánikolni, hátranézni is iszonyatosan féltem. Menjek egészen haza? Nem, tudni fogja, hogy hol lakom. A hideg kirázott, annyira le akartam őt rázni. Bementem a legközelebbi boltba. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog tenni. Elsétáltam a magazinokhoz, találomra elvettem egyet és úgy tettem, mintha azt olvasnám. Egy húszas éveiben levő férfi állt kint a bolt előtt, néha egyesen rám nézve, gyilkos tekintettel. Letettem a magazint, beljebb sétáltam pár polc közé és sebesen Arin számát tárcsáztam. Ki is csöngött, de csak a hangposta szólt belőle. Másodszor az otthoni számot hívtam, ismét semmi válasszal. Anyuék sosem alszanak ilyenkor, ha meg nem veszik fel, akkor nem voltak itthon. Keservesen lecsúsztam a földre. Nem tudtam most mit tenni. Zsebembe dugtam bal kezem és ekkor beugrott valami. Jungkook száma nálam volt. Ez az utolsó esélyem. Nem törődtem, hogy a hangom érthetetlen volt a sok aggodalomtól. Fülemhez tartottam a telefonom, alig pár másodperc telt el és már fel is vette.

Jungkook: - Halló, ki az?

Miyeon: - Szia, itt Miyeon.

Jungkook: - Miért keresel ilyen későn? Csak nem..

Miyeon: Kérlek, segíts…

A hangom elcsuklott és a könnyeim utat törtek maguknak. Két polc között ültem a földön, amíg keservesen sírni kezdtem. Senki nem vett igazán észre, még az eladó is csak állt a helyénél és várt. Jungkook már szinte ordított a telefonba, hogy hol vagyok, meg hogy azonnal mondjam meg. Ő maradt egyedül, aki segíthet nekem.

1. rész - Egy elkerülhetetlen találkozás

Erősen érezhető, ha egy embert többen is körülveszik.

Aurája szinte már magához csábítja az embereket.

Kívülállók, ismeretlenek, rossz, gonosz és önző szándékokkal köré állnak.

Nem voltam tagja, nem tartoztam közéjük.

A mai napig.

Minden egyes ember túlesik az első napon, ami a hátralevő három évét határozza meg. De ez is rajtunk áll, mint ami más is, hogy miként telik el majd az a három év. Igazságosan? Igazságtalanul? Nem is tudom. De az biztos, hogy az enyém hullámvasút módjára ment fel és le, egyenesen, avagy épphogy befordult egészen idáig. A személyiségemen sem volt semmi kifogásolható, rendszerint nyugodt, félénk, néhol ügyetlen voltam. Viszont a külsőm… ha ez alapján mondom, talán normálisnak tűnhetek. 16 éves és 168 centi magas, sápadt, néha hó fehérbőr, hosszú sötét barna haj, lenőtt frufruval. A megkülönböztető jelem még is a szemeim voltak. Kiskorom óta azt mondták a szüleim, hogy feketés szemem van, ami eléggé ritka. Viszont nem feketeszemem volt. Hanem sötétkék (jobban mondva éj kék), ami csak a napfénynél látszódott, de akkor is, ha pont a szemembe sütött. Nem tagadom, fura örökséget kaptam a kék szemű apámtól, és egy szépnek mondható lányt apától és anyától. Mindenesetre normálisnak mondható életem volt. Jaj, kit akarok ezzel becsapni? Egészen felsőig ezzel nyaggattak, hogy abnormális szemszínem van és kéne nekem egy doki. De az orvosok is mit tudtak erre mondani? Semmit. Egyedül a genetikáimat hibáztathatom. Ezért is hordok kontaktlencsét. Nem bírnám elviselni még egyszer azokat a pillantásokat, amik nap, mint nap rám szegeződtek és a gúnyos megjegyzéseket, amik még egy csonttörésnél is jobban összezúztak. De ma mintha újjá születtem volna, mintha egy második esélyt kaptam volna arra, hogy a legtöbbet újrakezdjem, egy új gimiben és új környezetben.

Persze azt, hogy kék szemem volt apuékon kívül, csak az imádott barátnőm ismerte, akivel évek óta egymás nyakán lógtunk, jobban mondva alsós korunk óta, amióta a környékünkre költözött. Ez pedig Arin, aki nem mellesleg a WM ügynökség alatt van, mint gyakornok, és mint jövőben debütáló Oh My Girl tag, ami valljuk be, elég izgalmas az ő részéről. Az én gyakornokságomról már ne is beszéljünk. Lassan 3 éve boldogítom a Loen családfáját, néhol kételkedve a debütálásban. Idén márciusban pedig elsős gimnazista lettem a szöuli School of Performing Arts gimnáziumban, ahol előadói szakon vagyok Arin-nel. Emlékszem, hogy a felvételi ide teljesen máshogy zajlott, mint más normális gimikbe. Nem csak a tesztet, de még a páratlan tehetségünknek köszönhetjük, ha felvettek. De amit az engem terrorizáló emberek nem tudtak elvenni, az a zene volt. Imádtam minden fajta zenét, koreaitól, amerikai rappig. A zene menedéket nyújtott minden keserűséghez. Néha pedig a zene szétszaggatta a dobhártyáimat, de én azért is felhangosítottam, hogy ne érezzek semmi fájdalmat.

- Miyeon! – szólt anya lent a földszintről, hogy csöngettek. - Arin van itt - kiáltott fel még egyszer. Kifelé menet felkaptam a táskám és még utoljára megszemléltem magam tetőtől talpig az új sárga egyenruhámban. Becsuktam az ajtót és leszaladtam a lépcsőn, minden egyes lépcsőfok után zajt csapva. Az ajtó előtt már Arin várt rám türelmetlenül, szintúgy az új egyenruhájában.

- Jó reggelt Miyeon – üdvözölt egy kedves mosollyal, ahogy mindig is szokta.

- Szia. Akkor megyünk? – ezzel bólintott, én pedig azonnal hívtam a szüleimet is. - Apa, anya! Gyertek, mert lekésünk az évnyitóról!

Semmi perc alatt a kocsiban ültünk mind a négyen a suli felé tartva. Szokás szerint apa vezetett, amíg anyu az anyusülésről (nem anyós, anyus) beszélt hozzánk minden kínos témáról, ami hirtelen eszébe jut. Felhozta azt is, hogy Arin milyen kis aranyos a 163 centijével és hogy én mekkorára nőttem, szó szerint le „óriásozott”. Hahó! Ő vett el egy 180 centis amerikai férfit! Nem csoda, ha a gyerek is ekkorát nő! De mintha a falnak beszéltem volna, tovább folytatta a beszélgetést. Bedugtam a fülhallgatómat a füleimbe és elindítottam a legelső számot, a lejátszási listámon. Az utcákon nem sok ember sétált, mivel hétfő kora reggel, kiszeretne kiszállni a pihe puha ágyából? Én biztos nem.

Napfelkelte volt. A narancssárga csillag lassan felébredt és a szemembe sütötte az egyik sugarát, amit ösztönösen elpróbáltam takarni a csuklómmal. Arin közbe akart lépni azzal, hogy reflexszerűen megragadta a kezeimet.

- Gyönyörű szemeid vannak, nem értem miért takarod el mindig – nézett fel rám Arin az ő barna szemeivel.

- Néha zavar, hogy ennyire különbözöm másoktól – válaszoltam egy mosolyt erőltetve. Ami már tényleg nagyon erőltetettnek tűnt.

- Ezért is vagy különleges – bökte meg a homlokomat Arin. - És ne felejtsd el, hogy ez csak a mi titkunk – tette az ujjait az ő szája és az én szám elé, mintha csak suttogtunk volna. Voltaképpen igen, ez a mi közös titkunk volt.

Már bőven elkéstünk, mert a bejárat előtt nem hogy valakit, de még parkoló helyet is alig találtunk. Egy folyosón lábadozó ember mutatta meg a tornaterem felé az irányt, ahol már egyenruhás diákok álltak szerteszét. Arin-nal gyorsan a legvégére álljunk, hogy mi is beolvadjunk a többiek közé. Anyáék a lelátóról figyeltek, kameráztak és némán próbáltak minket bíztatni, az első napunkhoz. Arin-t magam elé engedtem, mert szegénynek lábujjhegyen kellett állnia, hogy lássa az igazgatót, amikor beszél. Nekem pedig csak fülelnem kellett. Egyébként észrevettem, hogy nem csak mi voltunk ilyen sztár aurával, hanem mások is. Talán ők is előadók vagy gyakornokok lennének? Egészen biztos vagyok benne, más különben nem nagyon tudtak volna bejutni ide. Meg hát nagyon feltűnő volt a kinézetük is, gondolom bárki azonnal kiszúrná őket a tömegből száz ember közt is.

Az évnyitó után, mindenki kiözönlött, mint egy bivaly csorda, néhányan fel is lökték egymást. Arin-nal szerencsére mi jutottunk ki legelőször. Siettünk a falitábla felé, ahol már kitették az idei osztályokat. Beosztás szerint Arin-nel egy osztályba kerültünk, ezért picit hangosan ujjogtunk a tábla előtt, amikor a nagy tömeg ellökött minket. Felálltunk és hangosan elröhögtük magunkat, majd az osztályban mindketten az órarend diktálását hallgattuk és jegyeztük le. Normálisan, normálisnak tűnni nem volt egyszerű az ülésrend miatt is. Arin legelöl, míg én hátul voltam. Ez volt nekem és minden magas embernek a szerencséje, hogy mindenkin át tudsz nézni.

Az órarendünk szerint ma matek és koreai óránk volt délután, szóval már javában körmöltem mindent legalább négy papírra. Páran, észrevétlenül próbáltak rám pillantgatni, persze ezt a vak ember is egyből ki tudná szúrni, ahogy én is a szemem sarkából. A két óra közti szünetben próbáltak összebarátkozni sokan. A lányok a lányokkal, fiúk a fiúkkal, mintha egy vonal lett volna köztük, hogy csak az azonos neműekkel barátkozhatnak. Habár hozzám is odajöttek, nem csak lányok, de még pár fiú is, akik már mióta kiszúrtak maguknak.

- Mondd, hogy hívnak? – jött oda a padomhoz egy srác, aki alacsonyabb volt nálam. Már óra elején észrevettem, ahogy hátrafordul, csakhogy rajtam pihentesse a tekintetét.

- Miyeon – válaszoltam picit hűvösen, mert nem szívesen mondtam volna neki többet.

- És… – folytatta volna tovább, de barátnőm kihúzott a teremből a csuklómnál fogva. Ez mindig azt jelentette, hogy sürgősen négyszemközt kellett beszélnünk.

- Vigyázz az ilyen srácokkal! – ordította le a fejem, még akkor is, ha felfelé beszélt nekem.

- Most miért? Mi rosszat tett? – néztem rá értetlenül. Az oké, hogy megpróbált megközelíteni, nem értettem miért kapta fel ennyire a vizet.

- Ezek képesek hazáig követni! Szerencséd van, hogy egy utcában lakunk!– folytatta tovább. Ja igen. Még mindig aggódik értem, a miatt a kényes dolog miatt.

- Rendben! Úgyis együtt megyünk haza, mint mindig.

- Így igaz.

- Most menjünk vissza - tessékeltem be őt ezúttal az osztályterembe.

Utolsó óra után a tanár kért egy önkéntest, hogy segítsen az osztályba vinni egy dobozt, meg egy térképet a holnapi földrajz órához. Jelentkező hiányában válaszoltam egy „majd én”-nel. Holott kedvem se volt nagyon két épületből az egyikbe sétálgatni. Még mielőtt kimentem Arin odasúgta nekem, hogy siessek, mert ő kint fog várni engem a kapuban, amíg végzek.

Sietve futottam a tanáriból az osztályterembe. Megtéve 50 lépést is legalább. Letettem a dobozt a tábla alá, a térképet pedig az egyik sarokba döntöttem. Még le is töröltem a táblát, mert az eheti osztályfelelősök, még arra sem képesek, hogy a felülre írt dolgokat is letöröljék. A nap már kezdett lemenni, az iskola pedig sárgás-narancssárga színt vett fel. Kifelé menet a folyosón balra felé indultam el, hogy megkeressem a bejáratot, vagyis a kijáratot, de csak lépcsőt találtam felfelé, lefelé egyet sem. Miért nincs lépcső lefelé? Állítottam meg magam egy percre. Mit sem sejtve felmentem, hátha lesz még itt valaki, aki kifelé megy és útba tud igazítani. A 2C, 2B osztály ajtaja előtt mentem már el és be is néztem, ahol egy lélek sem volt. Viszont ekkor az A osztály terméből kilépett valaki, akit először nem láttam, mert pont akkor sikerült a napnak belesütnie a szemembe. Eltakartam a napot és felnéztem arra a személyre, aki mind idáig engem figyelt. Magasabb volt nálam, fekete kócos hajtincsei a szemébe lógtak. Arca akár egy kisfiúé, viszont a vállai szélesek voltak. Mit sem sejtve leengedtem a karomat, ami eddig a szemeimet védte meg a naptól. Nem sejtve arról, hogy talán bajba kerülök a szemszínem felfedése miatt. Nem érdekelt semmi ebben a pillanatban. Sem az, hogy Arin kint vár, sem az, ha az iskolát mindjárt bezárják. Az érzéseim nem csak az agyamban gyülemlettek fel, hanem már a szívembe is. Levegőt is alig tudtam venni. Mindezt sajnálatosan megtörve, megráztam a fejem, két oldalt megpofoztam magam, hogy visszatérjek a földre. Mindkettőnk az ajtó előtt állt megbénulva, mintha csak az idő fagyott meg pár percre.

- Szia, véletlenül nem hazamész? – fogta fel végre ő is, hogy hozzábeszéltem.

- Szia, de igen. Miért? – vakarta meg a tarkóját zavartában. A szemeim a karjára vándoroltak, de ezután ismét próbáltam szemkontaktust folytatni vele.

- Olyan béna voltam, hogy sikerült eltévedtem már az első nap – nevettem egy keveset. Őszintén bevallva melyik tanuló tévedne már el az első nap, ha már a tornateremből eljutott az osztályteremig és a tanáriig?

- Ha gondolod, kimehetünk együtt – ajánlotta fel, én pedig habozás nélkül igent mondtam.

Egymás mellett haladtunk a folyosón, közben megszemléltem minden látni valót, köztük őt is. Néma csöndben követtem őt, ahogy ő csak kifelé sétált. Vajon mi lehet a neve? Idősebb nálam? Biztos vagyok ebben. Hirtelen nem is tudtam, hogy miért vagyok ilyen izgatott. A gondolatok csak úgy özönlöttek a fejembe és nem hagytak elég teret gondolkodni sem.

- Itt ez a lépcső föl is, meg le is visz – magyarázta el nekem az útvonalat. Milyen segítőkész, kalandoztam el már megint.

- Nem tudom még, hogy mi hol van – panaszoltam el neki őszintén. - Csak az osztályt és a tornateremet. Ja meg a tanárit – tettem hozzá utólag.

- Ha legközelebb összefutunk, talán körbevezetlek – beszélt hozzám még mindig sétálva, s maga elé nézve. - Amúgy előadói szakos vagyok.

- Én is - válaszoltam csak úgy.

Arin a kapunak dőlve várt rám. Láttam, mennyire meglepődött, ezért nem közelített felém, inkább tovább várt rám. Pedig reménykedtem benne, hogy kiment engem a szituációból, mert bármelyik pillanatban elájultam volna.

- Köszönöm, hogy megmutattad az utat – már 5 lépést tettem távolabb tőle, amikor ismét utánam szólt.

- Hé! Mi a neved? - két kezét szájára téve ordított utánam. Hátrafordultam és mosolyogva mondtam ki.

- Song Miyeon. És a tied? - kérdeztem vissza nem csak udvariasságból, de kíváncsiságból is. Szerettem volna emlékezni a nevére.

- Jungkook. Jeon Jungkook – villantotta fehérfogsorait, amik szívdöglesztőek voltak.

Szóval Jungkook a neve.

Jóval később, amikor már Arinnal beszélgettem, akkor indult el ő abba az utcába, amerre mi is sétáltunk. Gyorsan eltűnt a szemeim elől. Nem tudtam tovább fürkészni őt a szemeimmel. Egy ideig nem figyeltem Arinra, a kezét is az arcom előtt lóbálta, de semmit nem reagáltam rá. Arin rácsapott a hátamra, ezért fájdalmamban felordítottam.

- Először késel, másodszor egy fiúval jössz ki. Harmadszor mesélsz nekem útközbe, de még mielőtt kikérdeznélek minden apró részletről, adok egy tanácsot. Az ilyen fiúk, mint az előbbi a legveszélyesebb fajta, akiket jobb, ha messziről elkerülsz.

- Na és miért? – kérdeztem rá egyből.

- Ne kérdezd meg, hogy miért, csak hallgass rám – csitított le.

- Ha nem adsz rá egy jó magyarázatot, holnap megkeresem magamtól – kiáltottam rá, amitől egy picit hátrált. Kiengedett egy „én megpróbáltam” sóhajt, azután folytatta.

- Láttad, ahogy téged bámult egész végig? Gondolom nem, mert háttal álltál neki. De én mindent láttam. Egészen eddig téged nézett, mintha egy mágia hatása alatt lett volna. Te lány, ha nem vigyázol eléggé, beleesel egy hatalmas hibába, még pedig a csapdájába. És akkor a markaiban fog tartani, ahonnan már nincs menekvés. Még azon se tudok segíteni –bólintottam rá, egyetértésemet színlelve.

Visszafelé már részletesen beszámoltam attól a perctől fogva, amikor megláttam az osztálytermük ajtajában, hogy mi történt a folyosón és így tovább. Arin-on nem csak a tipikus „jujj egy fiúval voltál” arckifejezést, hanem az aggódó arckifejezését is néha-néha szemügyre vettem. Ő volt az egyetlen, aki nagyon ügyelt mindenre, ami velem kapcsolatos volt, mintha már a második anyum lett volna. Korlátozott, csak hogy nekem jó legyen. Ezért is szerettem őt nagyon, de nagyon. Igazi barát volt nekem.

Otthon az vacsora közben, mind a hárman egy asztalnál hallgattuk a mai beszámolómat az első iskolai napomról, kihagyva persze azt a részt, amikor azzal a sráccal találkoztam. Ódákat zengtek arról, hogy milyen jó volt az ő gimis életük, még a 80-as években. Ezek után már csak egymással beszélgettek, engem teljesen figyelmen kívül hagyva. Csendben befejeztem a maradékot is a tányéromon, majd jó éjszakátot kívánva bezárkóztam a szobámba. Pizsamát vettem fel, bepakoltam holnapra, azután felmentem egy kicsit a netre is. Egy pár akusztikus szám után végre elálmosodtam és ágyba bújtam. Nem mintha az álmosság sokat segített volna abban, hogy egyből elaludjak. Vegyük úgy, hogy órákig forgolódtam az ágyamban, néhol melegem volt, néhol fáztam, semmilyen pozícióban nem tudtam volna elaludni. Felültem az ágyam szélére és csendben letisztáztam magammal a dolgokat. Jeon Jungkook, aki egy évfolyammal felettem jár, ma olyan érzést keltett bennem, amit eddig még soha. Eddigi évek során nem hittem volna, hogy ilyen kevés idő alatt meglehetne kedvelni, helyesbítek megszeretni valakit. Még ettől is, hogy csak rá gondoltam, vagy hogy a nevét suttogtam, hevesen vert a szívem. Mindenképp szeretném látni őt holnap is.

Prológus

1. Évad - Ha nem találkoztak volna

„Nincsenek véletlenek. És ez sem volt az. Ahogy mi találkoztunk, egyszerre forrt össze a kapcsolatunk is. Mélyen, több erőt birtokolva, amit a szavak ereje se tudna kifejezni. Amit emberi szemmel nem is lehetne látni, csak érezni. Úgy érzed magad, mintha elvarázsoltak volna, egy bűbáj, egy varázslat alatt állva, és ezt lehetetlen volt megtörni.”

Hősnőnk, más néven is ismert Song Miyeon gyakornokként elkezdi középiskolai tanulmányait a híres Szöul-i School of Performing Arts iskolában. Eddigi 16 éve során nem csak félvérsége keserű ízei, de még fanyar múltjáról is lehull a lepel, amikor találkozik Jeon Jungkook-kal, akinek kihívó külseje és elragadó mosolya azonnal rabul ejti a lányt. Viszont mit titkol Jungkook is előle, amit a lány eddig nem tudott, sőt az egész média nem tudta? 

....

Szemmel láthatólag meg tudjuk állapítani az ember természetét egyetlen pillantás alatt. Ha végignézünk az arckifejezésén, a mozgásán, a testtartásán, viszont a véletlen szemkontaktust adódóan képesek vagyunk kevesebb, mint 1 másodperc alatt megszeretni valakit, csak egy pillantás miatt. Nem hittem volna, hogy én is azok közé a kevés emberek közé fogok tartozni, akik ilyen hamar fognak szerelembe esni. Viszont megtörtént. Nem féltem a következményektől. Nem féltem attól, hogy megsebesítenek. Egyszerűen csak szerettem volna valaki lenni neki.

Minden találkozásunk alkalmával egyre jobban megkedvelem, még akkor is, ha csak órákig ülünk egy helyben és az eget bámuljuk, amíg az égbolt baba kékről narancssárgás-rózsaszínbe változik. Sokat elmond magáról, én is egy párat, de a csendes percekben is érzem, hogy titokban beszélgetnénk valamiről.

Engem is elfogott a kíváncsiság, valahányszor nyoma veszett. Órákig, napokig, néha hetekig eltűnt. Ekkor éreztem fájdalmat és ürességet a szívem belsején, ami néhol kitörni készült. Mert hiányzott. Hiányzott a mindene, a hangja, a nevetése, de leginkább az érintése.